Úgy tűnik, ma a bölcsek napja volt. Éjjel Maharishivel álmodtam (a részletek az ébredés homályába vesztek), a vonaton pedig egy lélekben fiatal, évek szerint pedig 75 éves férfival kerültem egy fülkébe. Bár eleinte elzárkóztam a beszélgetéstől, mégis az lett a találkozásból. S nem bántam meg! Mesélt, beszélt, és a vitalitásával, az élethez való hozzáállásával mutatott példát.

Különös vagy nem, visszafele is összefutottunk, szintén a vonaton a leszállást megelőző pár percben. Búcsúzóul lelkemre kötötte, hogy eszem ágában se legyen összekötni egy pasival az életem hivatalosan (“hogy a koszos gatyáját mossa”). Az együttélés még belefér, de a papír, szerinte, végképpen felesleges. …

S elgondolkodtam az eddigi kapcsolataimon. Addig működtek, addig voltam “normális”, boldog, amíg lazán vettem. Amint szorosabb lett, komolyra fordult, akkor begőzöltem valamilyen formában. Nem tudatosan, hiszen magam sem tudtam, mi a bajom, miért viselkedem úgy, ahogy, hiszen én magam is komolyan vettem a kapcsolatot, nemcsak a másik. No igen, mert azt hittem, azt meséltem be magamnak, hogy az nekem kell. Pedig nem. Csak ki akartam pipálni azt a pontot, hogy van egy jól működő párkapcsolatom. Közben a lelkem mélyén szabad akartam maradni, csak az egom ezt nem merte felvállalni. S amíg csak örültem a másiknak, meg az igazi Ikrek jellemzőimet éltem meg, addig minden rendben ment.

Most úgy érzem magam, mintha szabadságot vettem volna ki. Mintha senkiszigetén lennék, ahol … élek kötetlenül, magammal foglalkozom, azt csinálok, amit akarok, s csak két emberért vagyok felelős: a gyerekeimért. És ez egyelőre így jó. Tudom, ez egyfajta mellékvágány, ami inkább nagyon is jelentős része az életemnek, mert most tisztulok le, most tisztítom le a főcsapáshoz vezető utat. És mit mondjak?! Érdekes és élvezetes tevékenység.