A tegnap délutánt tényleg a pihenésnek szenteltem. Aludtam, filmet néztem, és csináltam a nagy semmit. Annyit tettem, hogy meguzsonnáztattam, vacsoráztattam a gyerekeket.

Megnéztem az Út a vadonba c. filmet. Néha csodáltam a fiú bátorságát és útját. Elhangzott néhány mondat, ami tetszett. Például az, ami valahogy így hangzott: “Ha szeretsz, az Isten is rád veti fényét.” Reméltem a “happy end”-et (visszatér, látványosan megbocsát a szüleinek, stb), ami egész jól hangzott volna a végén, azonban a srác élete egészen másként ért véget. A megbocsátás megtörtént, legalábbis ezt gondolták a történet megfilmesítői. Tetszett, ahogyan a srác szinte végig kitartott saját maga mellett. Azonban feladta. Mert nem tudott átkelni a folyón, amikor és ahol ő szeretett volna. Egy jelkép is lehet az egész. Ott bukott meg, hogy nem tudott a szüleinek megbocsátani, csak a halál tudta rávenni.

A film másik kulcsszava a menekülés lehet. Ahány szereplő, annyi menekülési mód. A múlt elől. A problémák elől. S ez felhozta azt a kérdést is, vajon én is menekülök-e most. Vizsgálom önmagam. Annyit tudok, hogy nem akarok érzelmi bonyodalmakat. Tudatosan nem akarok érezni semmit. Mert pihenni akarok. Mert most így jó nekem. Vagy ez nem menekülés?