Apám a múltkoriban nekem szegezte – csak úgy – a kérdést, hogy össze fogok-e még bútorozni az emberrel. Néztem rá kérdően, mivel gőzöm nem volt, melyik (ex)pasi szerepel a kérdésben. Hát, a gyermekeim apjára gondolt. Szerintem, olyan kerek, csodálkozó szemeket régen meresztettem bárkire is, mint akkor ő rá. Mi?! Én a volt férjemmel?! … Újra együtt?! No, nem! Megnyugtattam (de szerintem leginkább magamat), hogy eszem ágában sincs ilyenre vetemedni a jövőben. Ha akkor nem működött, most még úgy sem menne. Lehet, hogy ő is változott, de szerintem egészen más irányba, mint én. Meg egyébként sem férfiként tekintek rá. Úgyhogy felejtős!

Ahogyan a lementett hónapok egy részét dolgoztam fel, bele-beleolvastam a múltamba, 2006-ba. Hogy én mennyire meg voltam akkoriban zakkanva! S ráadásul nem is tudtam leírni mindent. Mert titkolni akartam az érzéseim, gondolataim egy néhány ember elől, akik olvasták a blogot. Egy kicsit oldódás történt a tavalyi év folyamán, mintha pihenőt rendeltem volna magamnak. Azonban a belsőzavartság, a bizonytalanság megmaradt, csak lepleztem. Aztán felszínre került újra az éven.

Jó ideje vágytam (vágytam?! – éheztem) a nyugalmat, azt, hogy végre önmagam legyek, hogy én határozzam meg a dolgaim, hogy végre ne függjek senkitől, ne akarjak megfelelni SENKINEK. Két hónapja nyugalom költözött az életembe, a szívembe, s bár még csak haladok a kívánt állapot felé (a rendíthetetlen belsőnyugalom, -biztonság), de minden nap áldom azt a békességet, amit már most átélek. Megfizethetetlen!