– És még mindig egyedül jelentkezel? – szólt a kérdés.

– Igen, egyedül – válaszoltam kissé zavartan.

Számomra természetes, ha valahová egyedül megyek nő létemre, de úgy tűnik, másoknak nem. Úgy érzem ilyen kérdések hallatán, hogy magyaráznom kell, miért is megyek egyedül.

Azért, mert nekem így tetszik. 

Egy-két helyre azonban nem mernék elmenni egymagam. Pl. túrázni a hegyekbe. Ezt irigylem a férfiaktól. Az ex csinálta (vagy még mindig teszi?), hogy évenként egyszer kiment a hegyekbe több napra – egyedül. Sátorozott, meg túrázott, meg gondolkozott, meg egyedül volt. Én még a közeli erdőben sem merek egy szál magam sétálni. Lehet, hogy alaptalan a félelmem, de …

Olykor, ha magam alatt vagyok, elnyaffintom, hogy nekem nincsenek barátaim. Ami persze, nem igaz. Mert vannak. Olyanok, akikre számíthatok, akik meghallgatnak, és ha nekik szükségük van rám, akkor készen állok, hogy mellettük legyek. De ennyi. Mert amikor a topon vagyok lelkileg, akkor remekül megvagyok magamban. Néha szinte éhezem a magányra. 

Valaki azzal próbálta nekem magyarázni, hogy “nincsenek” barátaim, mert eltaszítom magamtól őket az indulatos viselkedésemmel vagy a figyelmetlenségemmel. Ez nem igaz. Egyetlen barátot sem vesztettem el így. Valójában még soha nem vesztettem el barátot. Csak az útjaink váltak szét, mert úgy hozta a sors. De mindegyikkel jóban vagyok vagy jóban lennék a mai napig. Egyik sem haragszik rám, és én sem haragszom senkire. Szerintem mindegyik egy mosolygós, vidám lányra emlékszik. Ahogyan az egyik lány jellemezett több év után. Azok a barátok, akiknek megmutattam a “sötét” oldalam, ismernek annyira, hogy ezt ne vegyék a szívükre. Mert csak azok láthatnak olyannak, akik tényleg a barátaim.

És egyik barátomat sem az eszemmel választom, hanem a szívemmel. Még soha nem gondolkodtam el azon, hogy kiből milyen hasznom származik. Számomra egyszerű a dolog: megértem vele, velük magam vagy sem, a társaságuk felüdít vagy sem, ergo egy hullámhosszon vagyok velük vagy sem. Ez a természetes, nem?