Nekem természetes az, ha a páromat, a pasimat csak úgy felhívom telefonon vagy írok emailt neki, amikor ihletem támad. Mert jól esik, hogy NEKI írhatok, VELE beszélhetek akár pár szót. S persze én is szívesen fogadtam, ha ők is ugyanezt megtették felém. Mert számomra a kommunikáció a szeretet, az összetartozás egyik kifejező eszköze. Mikor ez az igényem nem volt kielégítve, és még a pasi csodálkozott azon, mi a görcsért nem bírom ki szó nélkül egy hétig, azaz a következő találkozásig, azt gondoltam, velem van a baj. Önmegtartóztattam magam, amennyire tudtam, vagyis megint és újfent magamat korlátoztam.
Aztán láttam, hogy lehet ez másként is: amikor együttélő párok naponta legalább háromszor-négyszer felhívják egymást, ha nincsenek együtt. Csak azért, hogy a másik hangját hallják, vagy apró-cseprő dolgokat megbeszéljenek. Nos, akkor – újfent – felmerült bennem a gondolat, talán nem azzal a pasival járok, aki igazán hozzám való.
Azt nem mondom, hogy nem lehet kompromisszumokat kötni azért, hogy egy kapcsolat még jobban működjön és egymás igényeit kielégítsük, de vannak határok. Amikor már a személyiségünkben vagyunk korlátozva csak azért, hogy a másiknak jó legyen… Robbanás lesz előbb-utóbb.
Tudom, a kedvemért is lettek olyan döntések hozva, ami a másiknak volt egyfajta korlát.
Vajon van, létezik olyan kapcsolat, ahol nem korlátozzuk semmiben a másikat, és el tudjuk fogadni a párunkat olyannak, amilyen? Mert én ilyet szeretnék. Ahol meg tudom őrizni saját magam, ahol nem rántok magamra rögtön egy szerepet azért, hogy a másik meg legyen velem elégedve.
Ez már-már kisérteties! Ugyanezen rágódom jó ideje: miért csak én érzem szükségét, hogy írjak neki? Ez persze nem igaz így, de én napota írnék akár többször, vagy hívnám, de tudom, hogy neki kevesebb is elég – ő kevesebbet ír, és én így is. Miért? (a mi kapcsolatunk nagyon fura, nem szerelem, nem is tudom micsoda, de akkor is..)
És igen! Létezhet olyan kapcsolat amire vágysz, ha nem hinnék ebben leköltöznék a Krsna völgybe, önmegtartóztatásban élni. Ez komoly!
Egy időben szívesen vállaltam volna a Mother Divine-ságot (nők csoportja, akik egy erős TM-programot csinálnak nap mint nap). De ma már tudom, hogy az számomra unalmas lenne egy idő után 🙁 , bármennyire is felemelő cselekedet is. 🙂