Én már csak olyan vagyok, hogy minden problémámat, örömömet kibeszélem magamból. Annak idején azért indítottam a blogot, mert nem volt olyan élő személy, akire rázúdíthattam volna a mondanivalómat, illetve úgy gondoltam, jobb, ha a nagy semmibe ordítom bele, minthogy más, közvetlen közelembe levő embert fárasszak a locsogásommal.

Én ilyen vagyok. Csak úgy dolgozok fel számomra emészthetetlen helyzeteket, eseményeket, történéseket, ha azt a velejéig kielemzem, kianalizálom, átrágom. Aztán egyszer arra eszmélek, hogy … nincs min rágódnom. Elmúlt. Vége, meg ilyesmi.

Tegnap délután már pl. ezt éreztem.

Elkezdek egy tanfolyamot, aminek még nem tudom, milyen szakma lesz a vége. Ami érdekelne, ahhoz pedagógus végzettség szükségeltetne, ami jelenleg ugye nincs nekem. Van egy másik alternatíva, ami szintén tetszik, de előbb megkérdezek egy szakembert, hogy szerinte alkalmas lennék-e rá.

Gondoltam arra is, hogy belevágnék egy pedagógia szakba abban az esetben, ha nagyon ragaszkodnék az első elképzelésemhez. Ha nincs keresztfélév belőle, akkor csak jövő szeptemberben, de az is 6 félév. (Vajon el lehet hamarabb végezni?)

Szóval, újra tanulni fogok (hivatalosan), még ha nem is kell szó szerint beülnöm az iskolapadba.

Tegnap este újra mondhattam: Yess! Megint teljesült egy kívánságom. Pár hete kinéztem a neten egy timba albumot, és hiába kerestem, nem akadtam a nyomára. Aztán múlt este ránéztem az egyik olyan oldalra, ahol kitesznek ilyen stílusú albumokat letöltésre. Hát nem ott volt! Tudtam, hogy meglesz, csak ki kell várnom, amíg bevonzom. Param! Minden kicsinek örülök. Hi-hi!