Somolygok itt magamban (más nincs itt rajtam kívül, így nem nehéz). Megfigyeltem először magamon, aztán lassan másokon is (főleg blogozókon), hogy a szerelem vagy az ehhez közelítő érzések milyen költőivé, milyen ihletetté teszik az embert. 😀 Egy ideig egy “értelmes” blogbejegyzés sem kerül a naplóba, csak valamilyen ábrándozós, rejtélyes és metafórákat, hasonlatokat, ill. egyéb írói eszközöket igénybevevő szöveg. Ami nem baj, csak …. engem mulattat. Mert magamat látom mások bejegyzései mögött is. (értsd: mintha én írtam volna őket)

És most piszokul kuncogok!