Azt mondta tegnap este, hogy néha nézett, amikor aludtam. Egy tündéri nőt látott olyankor. Ami egyébként is vagyok, ha minden oké velem.
Úgy érzem, hogy a szakítás után sokkal őszintébb volt velem. Nem titkolta az érzéseit előttem. Sajnálom, hogy addig nem merte rám bízni a szívét, lelkét. Ahogy én nem bíztam benne egy téren, ő sem bízott meg bennem, csak máshogyan.
Ahogy az autóban ültem a családi körben eltöltött félnap után, azon filóztam, milyen megnyugtató és biztonságot nyújtó háttér tud lenni a családom minden balgasága és hülyesége ellenére. Még a szüleim szokásos összezördülése is azt sugallja: itt semmi sem változik, tudom, mire számíthatok, nem érhet meglepetés. Ergo még a legnagyobb haragszomrád közepette is hátradőlhetek egy képzelt vagy valós nyugágyban, és tudom, biztonságban vagyok. Esküszöm, ezeket a helyzeteket kisujj-rázva kezelem ma már, pedig régen Anyám egy-egy megjegyzése az őrületbe tudott kergetni.
A legtutibb az a felismerés, amikor a 93 éves nagymamám megnyilatkozásában a saját viselkedésemre ismerek rá. Remek! Azt hiszem, nem mondhatom az általam megbántott embereknek: bocsi, de ezt a gáz viselkedésemet speciel nagyanyámtól örököltem egy az egyben….
nem analizálod egy kicsit túl ezt az ex dolgot? 🙂
Meglehet, de én már csak ilyen vagyok.
Hidd el, mindegyikkel ezt csináltam. 😛
Legfeljebb nem ide a blogba éltem ki ez irányú hajlamom. 😀