Vannak hibák, melyeket elkövetünk, teszem azt, felindulásból (én erre specializálódtam) vagy egyéb indíttatásból. Akkor egy semleges vagy jó ötletnek tűnik, aztán nem úgy alakul. Rosszul, rossz érzésekkel jövünk ki a történésből.

Nem vagyok ártatlan bárányka, tudom jól. Utálok szembesülni azzal, hogy gyenge és hibát elkövető lehetek és vagyok.

A bennem lévő tűz nemcsak hihetetlenül tudja a szeretetemet táplálni, hanem képes megbántani másokat is. Van, hogy akarattal bántok (ha nekem fáj, neki is szar legyen), van, hogy szándék nélkül, vagy legalábbis azt hiszem, hogy a másikat nem sérti meg annyira.

Szar éjszakám volt. Talán a lelkiismeretem nem hagyott aludni, talán az, hogy megint beszéltem az ex-szel. Vagy mind a kettő egyszerre. Valakinek el kellett újságolnom a Negyediket, és mivel ő is ugyanazt az utat járta néhány éve, amit én fogok reményeim szerint, gondoltam, okos ötlet neki elmondanom.

Tegnap este olyan programot szervezett a barátaival, amit anno velem tervezett. A tudat, hogy én már nem lehetek ott, felszakította a sebet, ami a múlt vasárnap már megkarcolódott azzal, hogy egy társaságban töltöttük a napot. Kiakadtam, és végem volt. Ő még rátett egy lapáttal egy kérdésével, és annyi volt az éjjelemnek is. Már előtte eldöntöttem, hogy a tökéletes önvédelem okán teljesen megszakítom vele a kapcsolatot, mert mint kiderült a múlt vasárnapból, még csak részleges volt a gyógyulás. Most ezt vele is közöltem (ki tudja, hanyadszorra!), ha már úgyis beszéltünk.

Békességet és nyugalmat akarok. Újra kiegyenesedni. Nincs rá szükségem. Nem akarom, hogy szükségem legyen rá.

Néha azt érzem, hogy az elmúlt hónapok egy (önkéntes) vesszőfutás volt nekem, és a tegnap éjjel azt mutatja, még nem ért véget. Olyan ez, mintha mások (előző életek, család) “bűnei” helyett is én vezekelnék, mintha sorban állnának az árnyékban, hogy az ő megoldatlan dolgaikat helyettük újra megtapasztaljam és végül – megunva az őrületet – leoldassam vagy megtanuljam magamtól a megtanulnivalót. Tudom, én vállaltam ezt, és meg is teszem, mert más okosabbat nem tehetek. De néha fárasztó.

Talán pont a konfliktuskerülésem (vicces, néha pont magam okozom mint egy kamikaze), a harmónia utáni vágyam lökdös állandóan afelé, hogy a megoldatlan ügyeket valamilyen módon lezárjam.

Nem hiszek abban, hogy a másikat, akit a barátomnak vagy a páromnak tartok, szembesítenem kellene akár szóban, akár tettekkel a “hibáival”. (Kivéve a gyerekeimet, nevelés címszó alatt olykor megteszem… miért is?) Van jogom hozzá? Mindenki a maga kárán tanul, de én legyek az, aki tudatosan belemászik a lelkébe? Nincs jogom hozzá, mert tudom, milyen, amikor velem megteszik. Ilyen volt az ex is. Bika jegyű Nyilas ascendenssel a drága, és tudom, ennek folyományaként ő már csak ilyen. Vicces! Réges rég csináltam egy online párkapcsolati elemzésrészletet, és ebben a program pont ezt írta le. Hogy ő kritizál, én meg szenvedek miatta. Ezt persze, hosszabb távon nem lehet csinálni – büntetlenül. Se neki, se nekem. Az én önbizalmamnak végképp nem erre van szüksége.

De ezek a dolgok azok, amik előrelöknek engem abban, hogy a megoldást megtaláljam, hogy fejlődjek. Csak így szabad nézni! S úgy, hogy mindenkinek megvan a saját útja (még nekem is!), és úgy megy végig rajta, ahogyan neki a legjobb. Senkinek sincs joga a másik választását kritizálni!

… fura, mikor az ex azt mondja, hogy majd “máskor”, majd “jövőre”, majd ekkor vagy akkor elmegyünk ide vagy oda, vagy megcsináljuk ezt vagy azt. Rájöttem, hogy nem akarom. Nem akarok a barátja lenni se most, se később. Mert nem látom értelmét. Korábban azt írtam, hogy el tudom képzelni. De nem! Nekem ez nem megy, és nem is akarom. Ami elmúlt, elmúlt. Ő lassan beteljesíti azt, amiért az életembe érkezett, és én is azt a szerepet, amit az ő életében játszottam. És ennyi! Nincs tovább! Nem fog hiányozni, ha végleg lezártam. Nem haragszom rá, de … az útjaink szétváltak és nem hiszem, hogy újra össze fognak valaha is kereszteződni, akár csak a barátság erejéig. (Bár soha ne mondd azt, hogy soha!)

Nincs értelme.