Mert olyasmit írtam, illetve állítottam, ami nem valószínű, hogy teljességében megállja a helyét.
“És nem zaklatott fel, hogy az ex volt az egyik vendég.”
Ezt így gondoltam. Akkor. Meg most is, ha a vasárnapra visszaemlékszem.
Csak azt nem értem, hogy azóta, mióta kiették a lábukat az ajtón, mi a búbánat bajom van.

Ma már jobb. Sokkal jobb.

Az az érdekes, hogy mindent ugyanúgy gondolok: így jó, ahogy van. Erre van szükségem. Rá már nem. Azonban a láthatatlan szálak vasárnap akaratom ellenére és észrevétlen megrándultak, s egy picit megrezegtették a stabilnak vélt világom.

Ültem a tóparton, bámultam a vizet, amit csak a szemeim láttak, az agyam nem igazán. Azon a vágyamon tűnődtem, ami végre megvalósul – úgy nagyjából. Mivel még soha nem éltem egyedül, ez iránti vágyam még nem volt kielégítve. Most teljesül annak ellenére, hogy két gyerekemmel élek. Viszont ott vannak az egyedül levős hétvégék, amikor valóban csak magam leszek, vagyok.
Minden hétvégére tervezek egy utat. (Bár ma estétől egy tegnap esti sms hatására egy újabb változat is van felmerülőben ezekre a napokra… De még várok az információkra a döntéshez.)
Egy szóval egyedülélés…. Szükségem van rá.
Úgy érzem, a következő hónapokban megjárom a saját El Camino-mat.