A napokban egy tanfolyamon voltam. Az egyik része csoportmunka volt, amelynek eredményét prezentálni kellett. A mi csoportunkban én voltam az egyedüli nő, és úgy éreztem, az egyetlen praktikus, lényegretörő gondolkodású (ez már nagy szó!!!! 🙂 ). Ennek megfelelően a félórás együttdolgozás helyett volt 20-25 perc bemutatkozás (részletekbe menő), elmélkedés a nagy semmin. A maradék öt percben, mivel egyhangúlag rám testálták a prezentáció feladatát, próbáltam vlmi anyagot összehozni a semmiből. Aztán sorra kerültünk. Érdekes módon egy csepp feszültség sem volt bennem. Azon voltam, hogy a semmit úgy adjam elő, mintha egy nagyon alapos munka állna mögötte. Lehet, hogy ezért nem volt lámpalázam??? Nyilván, az előadó értelmesebb és okosabb volt ahhoz, hogy meglássa, ez egy eléggé kezdetleges anyag. De nem érdekelt, mert tudtam, hogy miért van úgy, ahogy.

Szóval, azon lepődtem meg legjobban, hogy úgy álltam ki az elé a pár ember elé, akik ott ültek a teremben, mintha csak a gyerekemnek mondanám el a szokásos anyai szöveget. Semmi fakszni, semmi izgalom.

Pár évvel ezelőtt belehaltam volna, ha meg kell szólalnom akár 5 ember előtt is. Főleg úgy, hogy nem is ismerem őket. Lásd, a gimis rádióbeli szereplésem.

A gimiben az egyik tanárnő direkt minden óra elején felállított, hogy mondjam el az előző óra leckéjét, csak, hogy megtanuljak beszélni, mert egyébként makogtam, tördeltem a kezem, ha felelésre került a sor. Ez azért volt, mert szerintem olyan vagyok, hogy csak arról tudok beszélni, amit tudok, ismerek. Ezért sem szerettem soha a szóbeli vizsgákat, mivel nem tudok a semmiről beszélni. Ezért ment az órai felelés is nehezen. Ha nem tudtam szószerint a szöveget, akkor kész, megkukultam.  És azt sem tudtam értelmesen előadni, amit tanultam, tudtam.

Na, remélem, az évek és a medi megedzett mára. Ha legalább nem is leszek a semmiről első osztályúan beszélő ember, akkoris legalább a lámpaláz elmarad..