Így éjjel fél egykor végiggondoltam (elég gyorsan ment), a volt barátok, szerelmek közül hányan dobogtatnák meg még most is a szívem egy találkozáskor. Amolyan lábelgyengülős szívdobogásra gondolok. Nos, a legfrissebb Volton kívül egy ilyen van.

A többiek iránt vagy semmi különösebbet nem éreznék vagy egyszerűen nagy szeretetet.

Hogy az az egy még mindig miért, pedig már oly régen? Nem tudom. Annyit tudok, hogy ha felidézem a pillantását, ahogyan rám nézett anno, még most is elgyengülök. S tuti biztos, hogy most is így nézne rám.

Lezártam az összes exet (a legfrissebben kívül) úgy, hogy egyik után sem nosztalgiázom (ez, azt hiszem, természetes), sőt ezt az egyet is, de valamiért ő végigkísér(t) mindig. Ott, legbelül, mélyen. Mintha egy láthatatlan fonál összekötne vele. Mint egy szerződés, amit a szívem kötött az ő szívével régesrégen. … Ez nem szerelem, csak egy fajta “hozzátartozom” dolog. … Nem is igazán sikerül leírnom, megfogalmaznom… Most az jutott eszembe: szeretem tűzön-vizen át. … jót kuncogok magamban, de így van … azt hiszem ….