Egyébként meg hihetetlen megérzéseim voltak az elmúlt napokban.
Pl. valamelyik nap az egyik srác megkért, találjam ki, mi az ő keresztneve. Ránéztem, és bevillant: ‘Tamás!’ Gondolom, nem vághattam túl értelmes képet, mert két másodperc – nem hagyva időt nekem a “megoldás” bemondására – múlva megszólalt: ‘Tamás!’ Nos, nem részletezem, milyen döbbenet volt rajtam.
Aztán ott van a másik eset, ami inkább kevésbé ennyire bizonyított megérzés.
Egy kedves ismerőst kísértem el a balesetire, mikor befordulva a folyosón, láttam egy csapat kölyköt. Rájuk néztem, és azt gondoltam, azért vannak ott, mert szeretethiányuk van. Egy későbbi beszélgetés során a balesetes srác így nyilatkozott az anyjáról: “az anyámat úgy sem érdekli!” Azt hiszem, ehhez többet nem is kell fűznöm.