Csend van.

S még sem. Csak a felszínen.

Más: Mint a filmekben. Összefutottam a tavalyi futókaland társszereplőjével az egyik üzletben, ahová naptejért mentem be. Az összefutás talán egy kis túlzás, inkább írhatnám azt, hogy majdnem belefutottam egy olyan találkozásba, amivel nem tudnék még mit kezdeni.
Megkerültem a polcsort, s amint megláttam a nekem háttal álldogáló, nézelődő srácot, úgy sarkon fordultam, hogy csak füstölt a szandálom sarka. Nem menekültem ki a boltból, csak továbbkerestem a naptejet. Persze azon a polcsoron volt, amit a srác böngészett. Hm, gondoltam, nem adom fel ilyen könnyen. S mázlimra, mikor a szomszédos polcok mögül kilestem, már fordult a másik irányba, s arrébb sétált. Ahogy ő el, én olyan ütemben bukkantam fel a célomat megközelítve. Persze, igyekeztem nem arra nézni, ahol ő tartózkodott, és lehetőleg láthatatlanná válni, ami, tudjuk, elég nehézkesen megy még nekem. De abban reménykedtem, mint a kisgyerekek: ha én nem látom őt, ő sem lát engem…
Hm, mennyire is volt ez felnőttes viselkedés?!