Ha hagyom (és miért ne hagynám?), hogy így menjenek a dolgok, ahogyan most, akkor megint meg fogom szegni a 8-9 éve magamnak tett ígéretet. Kettőt biztosan a 3 pontból. Nem tehetek róla (vagy mégis?). Mert nem az eszem, hanem a szívem, a hatodik érzékem, a mittudomén micsodám ordítja, hogy tegyem, hagyjam, és … ne hagyjam, hogy másként legyen.

Tudom, már megint ködösítek. Nem véletlenül. Ahhoz, hogy minden elejétől a végéig leírjak, és a világ is tudjon róla, egy másik publikus blogot kellene nyitnom. És a címét egyes emberkék előtt titokban tartanom. 🙂

—————–

Megint kezembe került rég nem látott naplóm, vele együtt az el nem küldött levelek (3 db). S újra megdöbbentem, hogy az egyik levél tartalmát (az akkor frissen kialakult világnézetemről írtam benne) tekintve teljesen olyan, mintha most írtam volna egy-két hete, vagy akár tegnap. Egyszerűen nem értem. Hogy történhetett ez? Hogy ennyire eltávolodjam attól, ami ennyire fontos volt anno számomra? S mi történt, hogy ez így alakult? Nem volt eléggé meggyökeresedve bennem mindaz, amit leírtam? Vagy más lett a fontos számomra? Nem tudom. Valszeg mind a kettő.

Ja, igen. A biológiai óra ketyegése. Biztos, az nyomta el.

Most már nem ketyeg. Annyira.

———————–

Jaj, megtaláltam rég “elveszett” ezüstgyűrűmet. ’92-ben vettem még magamnak Salgótarjánban. Volt, hogy azt hitték róla, jegygyűrű. Pedig … nem.