A toroknyavajám miatt két hetet kihagytam, s szinte nem mozogtam semmit sport gyanánt. Rájöttem, hogy hiányzott. Jól esett tegnap futni, bár inkább csak kocogtam. Futottam mezőn is, s bár eltrappolgattam volna ott még egy darabig, a kisebbik gyermekem, aki elkísért biciklin, a visszafordulást szorgalmazta.

Múltkorában beszélgettem a sportolásról a tesómmal. Mindketten sporttagozatosak voltunk általánosban. Ennek a 4-6 évnek tudjuk be, hogy mindig megvan az igényünk a rendszeres mozgásra. S ha bele fogunk a sportolásba, akkor olyan is a hozzáállásunk. Nem félvállról vesszük vagy ímmel-ámmal mozgunk, hanem odatesszük magunkat. Nagyon ritkán tudok félgőzzel sportolni (s itt beleveszem a táncot is). Vagy csinálom teljes erőbedobással, vagy ha elfáradtam, abbahagyom. Azt hiszem, pontosan ezért volt eddig az is, ha elkezdtem sportolni, pár hónapig rendszeresen és kitartóan csináltam. Aztán jött valami (betegség, stb), ami kizökkentett a megszokott ritmusból, és azon vettem észre magam, hogy már nem edzek. Szintén pár hónapig, amíg annyira elviselhetetlen lesz számomra a mozgás hiánya, hogy bele fogok újra.
Törtem a fejem azon, hogyan találhatnám meg a középutat, azaz összemoshatnám a két időszakot egy állandó, kiegyensúlyozott, mindig élvezetes, sportolásos időszakká. Egyelőre a táncot és a szobabiciklizést találtam ki váltótársnak a futás mellé. Ja, és a kisebb lebontású projektet (célok elérése) tartom működőnek.