Egy újabb József Attila vers. De csak azért, mert már másodszorra botlom bele 5 percen belül két különböző helyen.

„Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
Fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
Játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
és nézik, nézik a csillagok.”