Reggel felébredtem, és a kávé mellett első dolgom volt visszaigazolni a hétfő esti szállásom. Összeszedelőzködtem, és irányba vettem a buszmegállót, majd a vasútállomást. Úgy tűnik, késős hétfő volt, mert Budapestre is kb. 15 perc késéssel érkezett a vonat, illetve Bécsbe közel háromnegyedórával később.
Minden félelem és izgatottság nélkül indultam neki az útnak. Magam is meglepődtem ezen. Volt egy-két perc, amikor erre gondoltam, s ahelyett, hogy jól felpörgettem volna magam a fenti érzésekkel, úgy voltam az egésszel: lesz, ami lesz, majd mindent szépen a maga idejében – csak haladjunk sorjában. Bár fura volt, de mégis természetes, amikor rájöttem, egyedül vagyok egy számomra idegen helyen, s újfent csak magamra számíthatok.
A Westbanhofon kilépve a peronra az ellenőrző kapunál a vasutasok Milka csokival és egy nagy mosollyal fogadtak. Meglepődtem, és jól esett az ilyen üdvözlés. Majd száz méterrel arrébb egy szórólapot osztogató férfi nyomott az egyik kezembe egy köteg színes papírt, a másikba egy műanyag baba-kezdeményt. Nem tudtam, hova tenni az egészet, s mivel csak egy kukkot értek németül, az előbbit kidobtam, az utóbbit a táskámba tettem. Persze összeraktam a dolgokat, és sejtem, hogy az abortusszal kapcsolatosak.
A szállást hamar megtaláltam, s mikor ott a kezembe nyomtak egy helyi térképet, rájöttem, nagyon jól választottam. Minden elérhető könnyen és gyorsan: a város központ – metróval és gyalog -, a pályaudvar kb. 3 percre van, stb. A szoba tiszta, és a kapott kulcs mindent nyit (ami ugye persze hátrány is lehet, de gondolkodjunk pozitívan!), így akár éjfélkor is vissza lehet csámborogni, s nem kell felébreszteni senkit a megérkezésünkkel. A szoba egy nagy apartmanként is kiadható helyiséghez tartozik, így a wc-t és a zuhanyzót csak a másik két szobában lakókkal kell megosztani. Egy szóval, meg voltam elégedve a választásommal.
Az időjárás az első nap a pihenésemet támogatta, ugyanis alighogy a szállásra értem, esni kezdett, és szinte a találkozóra indulásomig így is tett. Szóval addig feküdtem, s tán egy félórát aludtam is. Majd találkoztam az ex-szel. Persze nem azonnal akadtunk egymás útjába, de kb. 15 perc után csak megtörtént az üdvözlés.
Milyen volt? Fura. Az egész este az volt. Csak rohantunk az utcán, beszéltünk, majd kávéztunk, megint rohantunk, aztán egy-egy forró csokit ittunk. És újra úton voltunk. Meghívott egy vacsorára, ami nagyon finom volt, lehet, hogy én is megcsinálom itthon. Beszélgettünk, és valahogy hiányzott valami. A három lépés távolság és a tizennégy év tett róla, hogy így legyen. Meg az, hogy nem beszéltük át a régmúltat. Vagy akarta, vagy nem. Talán az utóbbi.
Bennem nem mozgatott meg semmit. Bár voltak mozzanatok, mikor láttam benne azt a fiút, akit anno szerettem, s tudom, nemsokat változott, s ha most találkoztunk volna először, most is bele tudtam volna szeretni. Mert ő olyan. De már tudom, az a része az életemnek lezárult akkor, amikor megkerestem tíz év után, s hétfő este egy régi baráttal találkoztam.
Hamar visszakerültem a szállásra. Még felhívtam Őt, mert hallani szerettem volna a hangját. Aztán még néztem egy kicsit a tévét. Hiába voltam fáradt, talán az idegen környezet, talán a késő délután megivott cappucino tette, nem tudtam elaludni, csak tizenegy után. S hogy hű maradjak önmagamhoz, korán is keltem. Meg kávéztam. Persze internetem nem volt, hiszen a laptopot itthonhagytam, de így is elindult a napom. Nyolckor szépen letettem a recepciós asztalra a kulcsot, és kilépve a napsütésre azt mondtam, remek napom lesz, és egy csomó látnivalót fogok végig látogatni a napfényes időben. Ez a remény kb. addig tartott, míg a Duna-parton megláttam az ég másik felét is. Perceken belül esett az esővel kevert hó. A remény arra redukálódott le, hogy gyorsan, az esőtől engedve, megnézem a legfontosabb épületeket, helyeket, majd megyek a Mariahilfer Strassera ajándékot beszerezni, nézelődni. Ha az eső nem is esett a régi belvárosban, majd a Hofburg környékén járva, de kib…, szóval hideg volt. Így alig vártam, hogy kilenc óra után beessek az egyik lakberendezési tárgyakat áruló boltba (még Stuttgartból ismerem ezt a boltmárkát). Aztán jött a többi bolt.
Közben az idő napos lett megint, bár a szél még mindig igen hűvössé tette, így nem sok kedvet éreztem arra, hogy kinti programot válasszak a boltjárás helyett. Ezért is esett a választásom a Mekire, hogy kicsit kipihenhessem magam (a vállam fájdogált a megterheléstől). Itt gyerekmenüt kértem, mert komplett volt, meg egy kutyust kaptam hozzá (itthon jöttem rá, mit kell megnyomni ahhoz, hogy ugasson). Jól laktam, majd újra az utcát jártam. Nemsokáig, mert már meguntam, és lassan a pályudvarnál voltam. Lemondtam arról, hogy magamnak is vegyek valamit, így beértem a kiskutyával, illetve két hatalmas, vaniliás muffinnal, amiket még mindig nem fogyasztottam el. Valószínűleg holnap eszük meg őket, kettesben.
Beültem a pályaudvarra, olvastam, vártam a vonatot, hogy felszállhassak. Hazafelé pedig gyorsabban telt az idő. A telefonom kétszer csörrent meg: egyszer a határ előtt két perccel (szegény Apu!), majd a nagyvárosba érkezésem előtt nemsokkal, mikoris Ő hívott, hogy megérkeztem-e már.
Hazaérve átadtam magam a másik honlap általi teendőknek, aztán a Vészhelyzetnek, és tíz óra után hiába kapcsoltam le a lámpát, tévét, nehezen tudtam elaludni.
Összességében remek két nap volt. Egy kicsit nem itthon voltam.