Különös álmom volt az éjjel. Nem az egyetlen, de igazán ez él bennem – még. Szóval, munkahely, ebédelés a csajokkal. A volt kolléganőm, M. főnöke az én volt főnököm, Z. Ez már önmagában érdekes. Aztán ott volt R. is, aki pedig (újra) ott dolgozott. M. és R. valójában azért vannak ilyen jóban, mert valaha együtt dolgoztak.

Na, szóval mentem hozzájuk, hogy aztán az ebédlőbe vonuljunk hárman. De a két csajszi csak húzta ezzel-azzal az időt. Már Z. is ott sertepertélt. Mondtam, hogy nagyon éhes vagyok. Erre kaptam apró sütit,  pogácsát, ami valami vendégelésből maradhatott. Én elkezdtem enni, és egyszer csak arra riadtam (talán elaludtam), hogy nincs senki az irodában. Megyek az ebédlőbe, ahol iszonyat hosszú a sor, a csajokat nem találom. Végül rájuk akadok, ők talán már vígan esznek, és kérdőre vonom őket. Kinyögik, hogy a jelenlegi helyzetben velem mutatkozni veszélyes.

Megyek tovább, vissza a helyemre. A közeli boltban akarok valami ennivalót venni, de átalakították, és szinte semmi sincs, amit szívesen vennék. Még abba a doboz kekszbe is beleevett valaki, amit végül, más nem lévén, megvettem volna. Dühösen kifordulok a boltból, de még előtte beolvasok az eladóknak. A munkahelyem is egészen más, mint ami volt. Az egyik része átváltoztatva.

Aztán újra mellettem vannak a lányok, de már a gyerekeim is. Beszélik, hogy át kell öltözni egy helyen, mert mindenkinek kötelező ezentúl így lenni. Osztják is a ruhát, ami fehéres színű, a nőknek a szoknya gumírozott derekú. Úgy érzem, én még halogatnám az átöltözést, mert azzal valami véglegesen lezárul, és valami véglegesen elkezdődik. Valami olyan, amit nem szeretnék.

Mintha háborús időszak kezdődött akkor, vagy olyasmi, mint az 1984-es könyvben.

Na, ebből az álomból jó érzés volt felébredni.