Tegnap újra az előző életeim egyikével találkoztam. Most már tudom, hogy bizonyos reakcióim miből eredtek.

Stresszes korban éltem. S magamra vettem egy karmát, mert nem tudtam úgy segíteni embereken, ahogyan én szerettem volna. Nem tudtam bízni senkiben, nem tudtam, kihez fordulhatnék segítségért. Megtörtént, amit nem akartam, és utána az önvád marcangolt. Annyira nyomot hagytak bennem az akkor átéltek, hogy idáig kísértettek. Egyes szituációkban leblokkoltam, kétségbe estem, mert nem láttam (átmeneti teljes vakság a lehetőségek észrevételére) semmilyen megoldást. S ha nem volt, aki vagy ami kirángasson rövid időn belül a helyzetből, tovább ástam magam bele a szarba. Aztán egy idő után persze kilábaltam a depiből vagy önerőből vagy segítséggel. Eleinte természetesnek vettem ezt a reakciót, majd később éreztem, hogy lehetne másként is reagálni. S ahelyett, hogy elhagytam volna, inkább egy-egy eset után az önvád következett (hogy lehetek én ilyen?!- stb. kérdések). Egyre nyomasztóbbak voltak ezek a mélyrepülések, és abszolút idegennek éreztem magamtól: mintha olyankor nem is én lettem volna.

A tegnapi oldással egy nagy pakktól szabadultam meg. Idáig hurcoltam, most azonban letettem, mert nincs rá szükségem. Elmúlt.