Olvasni arról, hogy valaki babát vár, a saját várandóságaimat juttatja eszembe. Még számomra is oly hihetetlen néha, hogy két lölök tartozik hozzám, akik bennem fogantak, hordtam ki őket, és most adnak számtalan örömet és néha bosszúságot.

Az elmúlt hetekben két alkalommal mások is hangot adtak annak, hogy nem tudnak kismamának elképzelni. Pedig, de, voltam, és a lehető legnagyobb pocakokkal. Nem, nem híztam el, csak a szükséges 15 kg körüli zsír és víz jött rám pluszba. Nem volt nagy fenekem, csak tolatós pocakom. És igen, sikerült visszafogynom. Nem, nem szigorú diétával, hanem a szervezetem döntött úgy, hogy kevesebb kg-ot jelenít meg, mint leánykoromban. Bár a második várandósság után kellett némi odafigyelés… És igen, sokszor hallottam régi ismerősöktől, hogy a két szülés csak jót tett a külsőmnek.

Az, hogy mennyire változtatott meg a két gyerekem, nem tudom, de biztosan sokkal érettebb vagyok. A magam módján.

S  még az is idejön: Az egyik kolléganő a munkahelyi őrültebb időszak alatt megjegyezte, hogy ne idegeskedjek, mert a stressz árt a szépségnek. Ezért a mondatáért legszívesebben “kedvesen” megsimogattam volna. Persze, egy szál gyermeke sincs. Tegnapi hazaérkezésünk után, amikor is a kisebbik hisztizett kb. egy órán keresztül, Ő megjegyzete: “Nem tudom, honnan van ennyi energiád és türelmed hozzá!” Ekkor eszembe jutottak a kolléganő szavai, s gondoltam, majd mondtam, ez a stressz és nem holmi munkahelyi pörgés.