Tudtam, remek idő lesz vasárnap, így olyan programot terveztem, ami a szabad levegőn való létről szól. 

Sütöttem húst, azaz készültem enni-, innivalóval. Vártam Őt. Nem volt zökkenő mentes az elindulás, köszönhetően a kisebbiknek, és ugyanez mondható a hazafelé útról és az itthonlét kb. első két órájáról is. De felejtsük is el, ami történt, és csak arra emlékezzünk, ami építőjellegű volt. A napsütésre, a pihenésre, a jókedvre!

Én feküdtem a pokrócon, ők pedig elmentek kalandtúrára. Én vártam őket, és … vártam, közben néztem a közeli tüzet, melyet a száraz gaz felégetésére gyújtottak. Ücsörgés helyett elkezdtem fel-le futkározni. Aztán a kalandozásból megérkeztek ők is, és láttam, remek túrájuk volt. A mesélés csak eztán jött!

Hazaérkezés után a kölyköket tisztára pucoltam, Vele melegszendvicset készítettünk (én mosogattam, Ő gyártotta a sütnivaló szendvicseket), majd megvacsoráztunk. Kaptam egy finom hátmasszázst, amiért nem lehetek elég hálás Neki. A nagyobbik is kiácsingózta a hátnyomkodást, és ezért még az angol házit is hajlandó volt megcsinálni. Ami nagy szó!

S bár mindkettőn szívesen aludt volna el egymáshoz bújva, de beláttuk, mennie kell.

Nem is maradtam fenn sokáig, hanem magamra húztam a dupla méretű takaróm, és álmodtam Róla szépeket.