Épp a minap gondolkodtam azon, hogyan lehetséges az, hogy az elmúlt 4-5 évben mégis fejlődtem, alakultam, pedig nem meditáltam. Tudom, tudom, hogy van egy természetes fejlődés. Tökéletesen értem és elfogadom. De ismerve az életemet, elfilóztam rajta. 1998-ig piszok stresszes voltam. A munkahely, a suli, a szülői otthon, szóval mind, mind egy-egy stressz forrás volt számomra. Keményen. (és a pasikat még nem is említem!! :-D) Nem is tudom, mi lett volna, ha nem medizek. Aztán elköltöztem otthonról, vlmivel javult a helyzet. Majd mikor várandós lettem, a munkahely is ki lett iktatva. Viszont a medit abbahagytam, mert az egésznapos rosszullét miatt nem tudtam csinálni. Viszont nem sokára megszületett a nagyobbik gyerkőc. És itt jön a képbe a fenti idézet. Azt hiszem, ez a mondat a kulcs. A gyermekem (később gyermekeim) iránti szeretet (anyai, ami elviekben feltétel nélküli) sok stresszt oldott ki belőlem. Ezzel értem el, hogy “egész nap meditáltam”. 🙂
Most, hogy a gyerekek egyre függetlenebbek tőlem és én is tőlük, visszatérhettem a medihez. Nem, nem! A szeretet adás-kapás, anya-gyerek kapcsolat ugyanúgy megmarad, csak több a szabadidőm. 😀
Mondhatnám, hogy most szupi a helyzet, mert minimális a stressz. Ja, persze! A munkahely, gyerekek, és otthon tekintetében igen. De hogy ne “unatkozzam”, jön máshonnan a stresszutánpótlás. Mondhatni kellemes és szép dolgok formájában. Ha az egyik elmúlik, megszűnik, jön helyébe másik. Oké! Tudom, hogy a helyzetek mikéntjének megélésében jórészt én vagyok a felelős, s valahol én is benne vagyok a szituáció megteremtésében (még ha csak gondolati szinten is), de azért igyekszem. …
Basszus! már megint írom a zagyvaságokat. Én értem, amit írok, de hogy más is … ???
Na, szóval, lényeg a lényeg: Szeressünk!!