Megkérdezte, csak úgy tudom elképzelni, hogy “munkából” élek meg. A munkát úgy értette, hogy heti öt napon keresztül napi nyolc órát vagyok valahol, egy munkahelyen, és vagy végig unatkozom vagy kiköpöm a belem a sok melótól.

Igaza van. A biztonság érzet azt sugallja nekem, hogy csak így lehet megélni. Viszont a lelkem azt suttogja: Á, á! Lehet ezt másként is. Erre a másra vágyom.

Aztán kitalálta, hogy írjunk együtt novellát. Egy cseppet sem voltam írós állapotban, de aztán azt gondoltam, miért ne. Majd arra kértem, hogy inkább külön írjunk. Ő is egyet és én is egy másik történetet. Ő adta meg a témát. Neki is álltunk; én gépen, Ő meg tollal papírra. Egyszer csak megszólalt: – Neked mit reggelizik?

A hideg rázott ki, mivel éppen azt írtam le, mit is fog reggelire enni a főszereplő. Viccelődve megtiltottam Neki, hogy olvasson a gondolataimban. Aztán elértünk a végére. Először Ő olvasta el, s hiába vártam a bármilyen reagálását, nem kaptam azon kívül semmit, hogy látszik, nem tudok semmit a gitározásról. Majd felolvasta az Övét. Kellemes meglepetés ért. Egész remek írást adott ki a kezéből. Legalábbis nekem tetszett. Sokkal színesebb és érdekesebb volt, mint ahogyan én írtam. Ami még meglepő volt, vagy talán nem, hogy szinte ugyanazt a történetet fogalmaztuk meg.

Este pedig elmentünk poolt játszani. Én vagyok a “gyakorlottabb”, hiszen a kilencvenes évek elején szinte minden hétvégén játszottunk a haverokkal. Igaz, jó pár év eltelt az utolsó játék óta. Jó volt újra a kezembe venni a dákót, és lökdösni a golyókat a biliárd asztal lyukaiba. Mindig elintéztem, hogy ő nyerjen. Persze, a pech üldözött. Egyszer hagyott nyerni engem ugyanezzel a módszerrel. Mondtam is Neki, hogy valóban szerettem volna már nyerni egy játékot, de nem így, hanem hogy az utolsónak maradt fekete golyót a megfelelő lyukba elsőnek belövöm.

Enyhe idő volt, s inkább sétáltunk egyet, minthogy egyből hazamenjünk. Hálás vagyok a természetnek, hogy azt a szinte tavaszias estét adta nekünk. A feketerigónak is köszönet jár, hogy hallhattuk őt énekelni. … Neki pedig a végtelen hála jár azért, ahogyan velem törődik, ahogyan hozzám viszonyul, ahogyan engem szeret.