“Aki most olvas, az lehet, hogy a velem szomszédos irodában ül.
Én vagyok számára – a soraim alapján – a NAGY Ő.
Az is lehet, hogy én is olvasom a blogját. Szerelmes vagyok belé.
A törékeny, karcsú kis virágszál, az álmaim nője, a mosolygó, jó humorú üdeség.
A nap végén együtt szállunk be a liftbe.
“Már megint ez a Míszpics” – gondolom magamban.
“Már megint ez a vigyorgó faszfej” – gondolja ő magában.

…és ma is elmegyünk egymás mellett némán, mint eddig, és ezután”.

/Chézane Abbé (1969 – 2006)/”

Emlékszem ezekre a sorokra. Mikor először olvastam, egy kicsi zavart keltett bennem. Most sokadszorra olvasva egyre jobban tetszenek.
Valakit soha nem felejtek el, pedig csak néhány hónapig volt részese az életemnek.