Ahogy kiléptem reggel az utcára, alig hittem a füleimnek. Sőt, nem győztem hallgatásra bírni a gyerekeket, csakhogy élvezhessem és ábrándozhassam a tavaszról. Pacsirta dalolt reggel fél hétkor. Még sötét volt.
Nem vagyok depressziós, viszont napok óta rám férne egy jó adag tavasz napsütéssel.
A múlkoriban az oviba menet találtuk ki a gyerekekkel azt a játékot, hogy ők mondanak valami állatnevet vagy tárgyat, és én annak a hangját igyekszem utánozni. Ma reggel újfent előkerült ez a játék. Már oroszlán üvöltöttem, brümmögtem, pingvin hangon csipogtam, mikor a kisebbik megszólal:
– Most legyél lámpaoszlop!
Nevettem, s mentünk tovább.
– De ahhoz meg kell állni! – mondja.
– Szó sem lehet róla! – így én, s bohóckodva folytattam: – Most világít a fejem!
A nagyobbik a következőképpen reagált:
– Az azt jelenti akkor, hogy valami jó ötleted van.
lehet hülyén hangzik, de mikor ma reggel kiléptem az utcára, úgy éreztem, mintha jönne a tavasz. legalábbis a szélnek olyan illata volt, ma az a kellemes tavaszias borzongató érzés. pedig biztosan csak képzelődtem, vagy nemtudom…
Hjaj! Bárcsak ne képzelődnél…
Nálunk elég nyirkos, ködös, hideg volt ma az idő.