18-19 éves koromban kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy pszichológiát tanulok, és pszichológus leszek. Mert érdekeltek az emberi sorsok, az emberek lelke, élete. Úgy gondoltam, segíthetek majd nekik, mankójuk lehetek problémáik megoldásában.
Mai napig hasznosnak tartom a munkájukat, s magam is letettem a voksom a kineziológia mellett, amit a pszichológia leghatásosabb megnyilvánulási formájának tartok. Amellett, hogy segítségemre van az életemben felmerülő “problémák” megoldásában, önmagam teljesebb megismerésében is segítséget nyújt.
Ma már nem vágyom sem a pszichológusi munkára, sem arra, hogy esetleg kineziológus legyek annak ellenére, hogy továbbra is érdeklődéssel figyelem az embereket. Nem akarok senkinek okosságokkal szolgálni, nem akarom az emberek hivatásos támasza lenni. Mert úgy gondolom, hogy addig érdemtelen vagyok ilyen szerepre, míg saját magam is a fejlődés, a tanulás útját járom.
S bár ez eddig kéretlen tanácsok el-elhangoztak tőlem – leginkább egozás és dac következtében -, már nem kívánok senki életébe “beletúrni”.
Te figy, szerintem azt a részt gondold át, hogy “míg magam is a fejlődés, a tanulás útját járom” – ugyan mondj egyetlen embert a földön, legyen bár az pszichomókus akár, aki nem ugyanezt teszi. Még a jó pap is holtig, ugye. Freud is úgy halt meg, hogy szinte semmit sem tudott az emberi lélekről…
Viszont megfelelő helyen és időben néhány szóval fölemelhetsz (persze akár le is taszíthatsz) embereket. Ilyenkor azért érdemes, nem?
Szijja! Örülök, hogy “látlak”.
Igazad van. Tökéletesen igazad. Pussz! 🙂