Ilyen is régen történt már velem. Elaludtam. De totálisan. Arra riadtam, hogy félhomály van a szobában. Persze, sikerült mindent elintézni, ahogy szoktam, s ez megnyugtató volt számomra, viszont az kész tanulmány, hogy a gyerkőcök mennyire nem érzik, ha SIETNI KELL.
Ők ráérnek.

Kivéve, ha valami játékot néznek ki. Akkor aztán az eget-földet megmozgatják (durci, hiszti, szervezkedés a pénztárcájuk kiürítésére, stb.), hogy megszerezzék. Csak a pillanatnyi felejtés hoz nyugtot. De tuti, hogy kedd délután (vagy már reggel) azzal kezdik, hogy “ugye akkor most elmegyünk és megvesszük ezt és ezt?” Mert hát megígértem.

És arra is rájövök, hogy van két délutánom a műfenyőfa, illetve az Ő ajándékának beszerzésére. Gyerekek mellett… Ajvé!