A hangyák el. Kitakarítottak. Úgy nagyjából.

Szállás újra lefikszálva. Mehetünk. Hát megint nem fogom kialudni magam az éjszaka. Korán fogok kelni. Hogy akarok én holnap későig fenn lenni?

Ebédidő. De még felállni is lusta vagyok. Pedig egy kávét muszáj lesz meginnom. Nem mintha álmos lennék. De tényleg. Csak megelőzésként. Mint egy anti-bébi tabletta! … Jaj, már le vagyok pusztulva agyilag. Pedig nincs is okom rá. Ráfogom az időjárásra. Az a legegyszerűbb.

Kíváncsi vagyok. Arra, hogy kik olvasnak. Jó, két-három emberről van infom. Azt is tudom, hogy nagyon sok visszajáró olvasóm nincsen. (nem is tudom, miért??) De ez nem is izgat. Inkább a személyük érdekelne. Olyan szépen csöndben vannak … pedig mindent megteszek, hogy szóra bírjam őket. … és nem. Ha nem, hát nem. Végülis magamnak írok elsősorban. 

A blogíráshoz kell egy jó adag exhibicionizmus. Nem is tudtam, hogy bennem is van. …  Van. Persze, hogy van. Csak nem feltűnő. Titkos. Titkosan titkos. Még néhány évnyi medi, és nem lesz egy picit sem az.

Emlékszem, gimiben nem mertem a gimirádió mikrofonjába beleszólni. Ott hisztiztem egy öt percig: “Én nem, nem és nem beszélek bele!” A csajok meg a rádiós: ‘De, de, de!’ Miután látták, hogy velem aztán nem lehet már mit kezdeni, békén hagytak. Muszáj volt, mert a show-nak mennie kellett. 🙂 De ha táncolásról volt szó pl. egy színpadon, én voltam a sorban az első (túl sok alkalom ilyen nem volt). Most is elég, ha meghallom a zenét. Egy jó ritmus, egy dallam, és megy magától. Mindegy (lenne), hol vagyok.