Mivel tegnap volt Advent első vasárnapja (vagy nem?), nekiálltam kidíszíteni a lakást. Keveseltem a kitett díszítést, így délután a helyi tescoban vettem még plusz fényt a szobámba. Azért még a piramis égősort sem hagytam égve éjszakára, inkább kikapcsoltam. Csak Nála tudok fény mellett aludni.
Nem könnyen aludtam el. Pár perccel azután, hogy letettem a fejem az ágyam lepedőjére, eszembe jutott, hogy a verset kell még írnom a gyerek helyett az iskolába. Gyorsan (fél óra) megalkottam a két versszakost, betettem a táskájába, majd feküdtem az ágyban, és igyekeztem elaludni. Hamar csörgött az óra.

Néha olyan érzésem van, hogy elfelejtettem valamit. Aztán gyorsan végig sorolom magamban, amire emlékeznem kell, s bár tudom, hogy minden rendben, még is megmarad az érzés. Az, hogy valami nem stimmel.

Változom. Sokkal tudatosabb vagyok. S bár még elkap a tűz, egyre hamarabb veszem észre magam, és döntök: vagy folytatom a heveskedést, vagy elengedem.
Látom magam, és észlelem korlátaim. Tudom, mi telik ki tőlem, és mire nem vagyok még képes.
Szeretem a dolgaim kézben tartani, irányítani, viszont tudom, hogy gyerek vagyok a magam módján, és mellém csak határozott férfi való, aki a hiányosságaim kiegészíti. Mint a puzzle darabkák egymást.
És igaza volt lippijének! Össze lehet ragasztani a rétegeire hullott puzzle darabkát. Jobban működik, mint annak előtte.