Az úgy volt lassan másfél éve, hogy a következők buktak ki belőlem:

“A mai világban nem a királyfik mentik meg a hercegkisasszonyt, és vívnak meg ezer kobolddal, hétfejű sárkánnyal, tesznek meg kalados utakat a hercegi várig, hogy aztán a vasorrúbába kezei közül éles kardjuk segítségével kimentsék vágyott és szeretett hölgyeiket. Nem. A királyfik ülnek a babérjaikon, várják, hogy a madárinfluenza elpusztítson minden dögöt, repülőjáratot létesítsenek a hercegi vár és közte, a vasorrúbábát a hercegkisasszony saját kezűleg hajintsa orrba és nyiffantsa ki, majd pattanjon az első repcsire, és utazzon hozzá.”

S azt gondoltam, hogy én találtam fel a spanyolviaszt. Hát nem! Mert vannak mesék, régi, régi mesék, amelyek majdhogynem arról szólnak, amit én ott fenn néhány mondatban összegeztem. Már nem az első mese szól arról, mint a ma esti is: a király kiszemeli magának a csajszit, aki mellesleg szegény, és nem a király hord mindenféle szépet és jót a lányka lábai elé, hanem azt teszi ki több próbának. Ha mindegyiket kiállja, áldhatja a sorsot, mert feleségül veszi a király. Ha mázlista, életük végéig boldogok lesznek.
S mondják azt, hogy csak a modern korban gyávult, lustult el a pasik jó része!