Reggeli oviba ballagás. A kisebbik lelkendezve mondja, hogy három hét múlva jön a Télapó és hozza az ajándékot.
– Kértél már tőle valamit? – kérdem.
– Igen, de nem árulom el. Majd meglepi lesz – mondja ő.
Na, gondoltam, ez így nagy szívás lesz nekem. De azért csak kibökte:
– Tudod, olyat fog hozni, amit múlt télen is, csak nem zsiráfosat.
Na, gondoltam, ez még nagyobb szívás lesz nekem. Mert azóta “olyat” nem láttam semelyik boltban. Így mentettem, ami menthető:
– Lehet, hogy mást fog hozni a Télapó. Ha nem lesz AZ a raktárban, akkor választ másik ajándékot. Ezért kell többfélét kérni, hogy tudjon válogatni.
Az infót mindketten emésztették néhány pillanatig, majd megszülettek a következő kérdések:
– És kik szerzik be az ajándékokat?
– A Télapó segítői.
– És honnan van pénze a Télapónak az ajándékokra?
– Emlékszel, mit mesélt apád? A Jézuskának is mi, anya és apa, segítünk, hogy el tudja hozni a kívánt ajándékot. Tudod, kitesszük az asztalra este, és éjjel elviszi. Így van ez a Télapónál is. Sőt valaki adományoz pénzt, meg játékot is.
És így tovább.
Nos, nem tudom, meddig álcázhatjuk magunkat Télapónak és Jézuskának, de remélem, még egy jó darabig. Nekem tetszik ez, és én magam is megnézem december 6-a reggel a cipőmet, csizmámat, hátha járt nálam a Fehérszakálú. Mióta hárman élünk együtt, azóta nem szokott meglátogatni.
Emlékszem, még tinédzserként is izgalommal vártam a reggelt, és volt, hogy éjjel kilopóztam megnézni az ablakba tett csizmát, hátha van már benne vagy mellette valami meglepetés. Pedig akkor már rég tudtam, egy piros ruhás, fekete csizmás Fehérszakálú sem kóborol puttonnyal az éjszakában ajándékokat osztogatva.