Megesik az olyan, hogy leírok valamit, aztán ha nem is törlöm, inkább piszkozatba teszem. Van, olyan is, hogy hülye mód nem hallgatok a józan eszemre, és inkább kiküldöm élesbe. És ezúttal nem a blogról van szó. Na, nem csináltam nagy marhaságot, de megesett, ami, és így egy újabb irománnyal igyekeztem tompítani az általam élesnek érzett éleket. Aztán meglehet, hogy ezt is csak túlparázom.

Történhetnek csodák, ahogy meg is teszik. Csak nézek ki a fejemből, és látom, amit látok, de alig hiszem el. Túl sokat nem várok el, inkább azon vagyok, hogy a jelent tudatosítsam magamban. Bőven elég. És egyre gyűlnek azok a dolgok, amit jó lenne magamban helyre tenni. Ennek örülök, mert legalább magam mögött hagyhatom őket.

Vajon hogyan alakul ki egy emberben az a hitetlenség, hogy őt lehet szeretni? Hogy tud a szeretetreméltóságát el nem hívő ember szeretni? Hiszen csak az tud igazán szeretni, aki önmagát is elfogadja, szereti. S ha kétségei vannak afelől, hogy ő szerethető, akkor itt már félre is csúszik az egész.

Az emberi kapcsolatok tanítanak. Csak látni kell, hogy éppen mire. Azt hiszem, nekem el kell végre fogadnom, hogy szerethető vagyok mint ember, mint nő. S ideje önmagamat is megszeretnem…