Az oviban összefutottam egy anyukával és ikreivel. Már egy ideje nem találkoztunk, mert az ikrek felváltva voltak betegek. Persze, ezt meg kellett tárgyalni.
Aztán megkérdezte az anyuka, hogy nehéz-e a két gyerekkel egyedül. Nekem.
Na, ez az a kérdés, amire könnyű is válaszolni, meg nem is. Ugye az egyedülálló anyukákról az a sztereotípia, hogy nekik milllyyen nehéz is a sorsuk, főleg ha két vagy több gyereket nevelnek. Hát ennek én nem tudok megfelelni. A feltett kérdésre csak azt tudom válaszolni, hogy nem. Persze, vannak nehéz időszakok, de ez akkor is így lenne, ha az apjuk (vagy más férfi) is velünk élne. Igaz, sok könnyebbséget jelent, hogy minden második hétvégén az apjuknál vannak, így egy kicsit kifújhatom magam. Olyankor csak én vagyok a fontos … magamnak.
Aztán az sem elhanyagolható, hogy a szüleimre rábízhatom őket hetente legalább egyszer, amikor táncolni megyek.
És ennyi.
Már nem először írom le (és mondom el szóban), de nekem a válás hatalmas szabadságot adott mind fizikailag, mind lelkileg. Én azóta élek. Így érzem. S bár szeretnék magamnak egy társat, de bizony már egészen másként gondolom ezt, mintahogyan a volt házasságomban. A vissza- vagy még inkább elnyert szabadságomat szeretném megőrizni egy társ mellett is úgy, hogy természetesen ő is ugyanezt a szabadságot élvezi. Ha igazán szeretjük egymást, akkor ez tart minket egymás mellett.

Egyébként az ikres anyuka nem döbbent le a nemleges válaszomon. Én lepődtem meg az ő mondatán: “Sokszor nekem is könnyebb hármasban velük, mint mikor négyen vagyunk. Olyan, mintha három gyerekem lenne és nem kettő.”
Na ennyit erről…