Nézem a filmet, és remekül mulatok a poénokon. Aztán magamra ismerek. Amikor Diane Keaton beleveti magát az írásba, közben ordítva sír, majd néhol nevet, majd újra sír.
Ja, szerelem, meg a fájdalom.
Volt ilyen is …

Ma már nem érzem azt, s akár mondhatnám, hogy meg sem történt, de tudom, hogy meg. Régen volt, … legalábbis olyannak tűnik, s valójában … nem volt régen.

Jó szerelmesnek lenni, s szeretnék is újra. Annyira, eszeveszettül, égetően.

Vajon hányszor lehetek még ezen életemben annyira szerelmes, mint akkor (és előtte még párszor)?

Egyébként Keanu Reeves egy istenien jó pasi.

S néha én is késztetést érzek arra, hogy a saját életem írjam meg. Ahogy néha meg is teszem, itt, a blogban. De az tart vissza, hogy rám ismernének, meg az írás szereplőire …