Sikerült elsőkörben kora reggel tacsra vágnom a kolléganőket. Előadtam, hogy nekem nem lesz sírom, meg hogy a hamvaimat a szél fogja széthordani, mikor feldobják a levegőbe, vagy a legközelebbi tó vagy folyó vize.
El kellett magyaráznom, hogy én hogyan látom ezt. Valahogy nem értették meg. Elmondtam, hogy teljesen feleslegesnek tartom a temetőbe való kijárkálást. Azt is mondtam, hogy ez egy konvenció. Ha valakiről meg akarunk emlékezni, azt otthon (vagy bárhol, hiszen a gondolat szabad) is megtehetjük a négy fal közt egy meggyújtott gyertya mellett is. A lelke úgyis ott fog megjelenni, ahol mi hívjuk és gondolunk rá, nem pedig a sírjára ülve várja, hogy valamelyik szerette arra tévedjen egy koszorúval.
– És még virágot sem vinnél a szeretteid sírjára?
Hát nem. Ezt otthon is megtehetem egy kis oltárt felállítva, vagy ha lesz kertem, akkor ott ültethetek számukra akármennyi virágot, fát, bokrot.
Különben is! Most kell(ene) velük, a szeretteimmel foglalkoznom, és nem a haláluk után. A lélek halhatatlan ugyan, és talán a következő inkarnálódásaink során is összefutunk még valamilyen rokoni vagy egyéb kapcsolatban, tehát igazából nem veszítem el őket. Az egom, a jelenlegi egyéniségem veszíti el őket, az ő külső héjukat, alakjukat, mázukat. Meg fogok bármelyik szerettemről emlékezni, fájni fog az eltávozásuk, mert én is csak ember vagyok, de a többi dolgot már hagy intézzem úgy, ahogy én hiszem és érzem.