A gyerekeim elnézve, mellettük és velük élve megtapasztalom azt, amit elméletben tudok: mennyire álságos a társadalom, amiben vagyunk, és mennyi korlátot és elvárást akaszt a nyakunkba. Főleg a gyerekekében, akik csak önmagukat akarják adni. Mi, szülők kezdjük, az óvoda, iskola folytatja.
Még az ovi hagyján, bár már ott is szabályok közé szorítják őket, de aztán jön az iskola. Akkor már végképp nem csinálhatja azt a gyerek, amit szeretne. Nincs kedve az órai munkához?! Hát, az első fordulóban még elnézik a “lustaságát”, aztán jön a feketepont és a beírás az üzenőbe. Én pedig nem mondhatom neki azt, hogy kakild le az egészet. Inkább arra ösztönzöm, hogy álljon ő is be a sorba birka módjára. Miért? Mert félek. Attól, hogy rossz szülőnek tartanak, hogy a gyerekem elkönyvelik lusta disznónak (akár milyen okos és éles eszű). Félek az Anyáméktól, a volt férjemtől. Meg akarok felelni nekik.
Közben pedig sajnálom a gyerekem, hogy be kell törjön, mert csak így viheti előbbre.
igen, sajnos ez így van. választás sem nagyon marad. az ember pedig vagy beáll a sorba, és birka módjára viselkedik, ezzel megölve minden egyéniségét, vagy kiállhat a sorból, viszont akkor megbélyegzik, különcnek, meg a fene tudja minek fogják tartani.
ennek ellenére a rendszernek még nem sikerült megölnie minden egyéniségemet, tartom magam. 🙂
No, igen. Kivételek mindig vannak. 🙂