Azt hallottam, hogy azok az álmok fontosak, amelyekre még ébredés után pár órával is emlékszünk, s lenyomatot hagynak maguk után bennünk.

Hajnalban felébredtem, mert a gyerekek már mozgolódtak, de “hétvége van” jelszóval visszaaludtam. S miért ne álmodnék még egyet?!

Arra emlékszem, hogy egyik nagy szerelmem halad előttem. Egy emelkedőn megyünk, amelyen felfelé olyan az út, mintha egy piramist másznánk meg, vagy egy meredek egyetemi előadó termet. Ezt megelőzően én mutattam valami utat felfele (?), s most ő volt a soron. Zokszó nélkül másztam a lépcsőfokokat utána, és szinte elfáradás nélkül értem fel a tetőre a sok-sok lépcsőfok után. Megöleltük egymást, és míg az arcom a nyakába fúrtam, arra vágytam, hogy megcsókoljon. Nem történt meg. Nem keseregtem emiatt, hanem léptem tovább a történetben.

Annyi még rémlik a meséből: azt beszélik (beszéljük?), hogy a film nem is annyira jó, lehet, hogy a rendezőt nem fogják megdicsérni emiatt. Sok részt kivágott belőle. A film pedig mintha a mi történetünk lett volna.