Egy szép délelőtt a napsütésben. Zöldes barna szempár, ismerős mosoly.
Megnyugtató, régi érzéseket felborzoló. Azok az érzések mindig is éltek, s mindig is fognak.
Az ölelés békét adó, a csók édes. Mintha az utolsó és az újra-első közt az a sok év nem is lett volna.
Nem tudta, mi az, de valami összekötötte őt vele.
Néhány óra csupán, majd búcsúztak.
Eltelt egy nap. Már máshol volt, új hely, új emberek. Gyanútlanul sétált ki a napfényre, és első látásra szerelmes lett. Amikor lehetett, az utcákon bolyongtak, több órát beszélgettek. Titokban megfogták egymás kezét.
Semmi más. Viszont a szíve a szerelmesek táncát járta.
Egy szűk nap, és búcsúztak.
Vissza a hétköznapokba. Abba, melyből úgy jött el, hogy találkozik a régivel, s amelybe úgy ment vissza, hogy találkozott az újjal.
Nem volt jövő, nem volt remény. Csak az, ami a szívét melengette pár hónapra.
Úgy volt szerelmes, hogy tudta, kettőjüknek nincs jövője. Nem is kérte.
Csak egy találkozás volt, csak egy őrült szerelem.
S a réginek lett volna jövője?
Hm. Ha hosszú évekig nem lehetett, akkor miért pont azon az őszön?
Reménytelen…, a kívánságok nem a “menyben köttetnek!
Mi reménytelen?
Mindig hazatalálunk.
Te hazataláltál?
Úton vagyok.
Az jó, nem?