Ültünk a bobban. Cseréltünk, így én voltam a sofőr, ő került elém. Míg a jármű lassan kúszott felfele, ő kényelmesen hátradőlt az ölemben. Így nézte a fák lombjait és a köztük előtűnő eget.
Majd arról beszélt, milyen kényelmes is ez a helyzet. Neki.
Aztán megjegyezte:
– Milyen jó lett volna, ha a beteg katonákat így, a nővérkék ölében szállították volna annak idején.

Megrázkódtam. Néhány hete csinált egy oldást nálam a kineziológus, amely olyan stresszt simított ki, amelyet az egyik előző életemből hoztam át. Akkor annyit derítettünk ki (kívácsiskodtunk), hogy betegekkel foglalkoztam, meg a katonasághoz kapcsolódott valahogyan az akkori életem. Aztán azt követő napok valamelyikén beszéltem egy jóbarátommal, akivel mindenféle spirituális dolgot meg tudok beszélni alkalomadtán, és ő a meséltekre magától értetődően közölte velem, hogy ezen ne csodálkozzak, hiszen az előző életem valamelyikében ápolónőként dolgoztam a háborúban. A német hadsereg oldalán.

Ezért is ért váratlanul a bobban felvetett kép. Hm, nincsenek véletlenek, s ez sem volt az, viszont mára már csak a múlt egyik érdekessége lett belőle.