A múltkor nem írtam igazat. Nem töröltem ki minden levelet. :-/ Most beleolvastam, mert kerestem egy mondatot. Persze nem találtam meg, de megfogadtam, egy jó ideig nem teszek még egyszer ilyet.

Más: Bloggolás. Azt hittem, ez arról szól, hogy bloggerek írnak mindenfélét, kinek mihez van kedve (vers, képek, magánélet kitárása, gondolatok lejegyzetelése, stb.), és akinek tetszik, elolvassa. Sőt, ha nagyon tetszik az olvasónak egy-egy blog, akkor rendszeresen olvassa, és esetleg kiteszi linkbe, ha történetesen van hova. Nekem is vannak kedvenceim (kb. 4-5 van ilyen). S miért olvasom őket? Mert humorosak, szellemesek, jól meg vannak írva a bejegyzések, és általában mosollyal az arcomon – és a szívemben – kattintok tovább.

Olyat még el sem tudtam képzelni tegnapig, hogy vlki azért olvasson egy blogot (ez esetben engem), hogy magának kellemetlen perceket okozzon, nap mint nap megbotránkozzon, és felháborodjon. Ezt önkínzásnak hívják. 🙂 De ha neki így tetszik (saját döntése!!), akkor tegye. Egészségére!!!

A tegnapi üzi pozitív hatása: ráébredtem, mi az egyik legnagyobb hiányosságom…. Hibám?? … Szóval, nem tudom elhinni, elképzelni, hogy  lehet engem csak önmagamért szeretni. Elhiszem, hogy tetszem vagy szimpatikus vagyok vlkinek. De ha már szeretetről van szó, akkor gyanakvó vagyok. Még ha nem is tudatosan. De ott van bennem a kétely. És ez baj. Oké, lehet önbizalomhiánynak is nevezni. Én inkább azt mondanám: alulértékelem magam. Mert önbizalmam van, úgy általában, de ha komolyabbra fordul a dolog … Szóval, adni akarok, csak kapni nem tudok.

(Tudom azt is, hogy ez honnan ered, -het.)

Lehet, hogy mindenki így van vele, nem tudom. De én erre csak most ébredtem rá.

Ja, egyébként van egy olyan szólás: “Amelyik kutya ugat, az nem harap.” És ez rám értendő.