Nem tudom, mi vezérelte a kezem, hogy a távirányító csatornák közt léptető gombját nyomogattam, de a Duna tv adásánál megálltam. Azt gondoltam, hogy már javában meg a film, de meglepetten láttam néhány másodperc múlva, hogy éppen akkor kezdődött el. Anyegin. A felirat úgy ért engem, mintha egy megérzés beteljesülése lenne. Hol és mikor villant fel a mű az előtt bennem, már nem tudom, de örültem, hogy láthatom a filmet. Mindig is a legszebb szerelmes leveleket felmutató darabnak tartottam: Tatjana és Anyegin egymásnak szóló levelei.
Maga a történet első fele ismerősen és mellbe taszajtóan hatott. Saját életfilmem egy darabja a tévében. Azért jó lenne, ha a darab másik fele már nem az én történetem lenne.

Hogy azért heppi endes sztori is kerüljön a tegnap este filmes étlapjára, megnéztem a randis filmet az egyik kereskedelmi csatornán. Jól esett a “minden jó, ha a vége jó” lezárás.