Aki nagylegény éjjel, az legyen nappal is. Hol vannak a szemhéjtámasztóim?
Kissé álmos vagyok, de nem bánom. Nagyszerűen sikerült az este. Sok tánc, jó hangulat, remek társaság.
K. kikísért a buszhoz. Útközben többnyire én beszéltem. Egyszer csak megjegyezte:
– Ez már a hetedik.
Nem értettem. Aztán elmagyarázta, hogy szerinte hetedszerre mondtam az estével kapcsolatosan: “Jó volt.”
Persze, mondtam utána még nyolcadszorra is.
A busz hamar hazahozott. Hallgattam a zenét, és közben a tudatom aludt. Csak a füleim működtek. Arra riadtam, hogy még két megálló, és le kell szállnom.

Az ajtó nyílt előttem. Anyám nyitotta. Rögtön meg is gyanúsított, hogy reggel a kisebbikre nem adtam kabátot. Annyira azért nem voltam fáradt, hogy ezt a képtelenséget szó nélkül tűrjem. Fennen bizonygattam, hogy márpedig igen. Az, hogy nem találta Apu, arról én nem tehetek. Arról sem, hogy a gyermekem nem emlékszik, volt-e kabát reggel rajta. Egyébként azért nem találták, mert a csoport mosdójába akasztottam száradni. Természetesen az esernyőt elhozták, ami a kabáttól kb. 20 cm-re volt.

Most reggel a nagyobbikat egy, az iskolától távolabbi sarkon bocsátottam útjára. Felszálltam a buszra, integettünk, és utána azon rinyáltam, hogy “jajaj, remélem, minden rendben lesz, amíg az iskolába nem ér”. Nem benne nem bízom, hanem az emberekben.