Az előző bejegyzéshez, illetve a reagálásokra:
1. Kiegészítve saját magam: én valamilyennek ismertem a volt férjet. És kész. Aztán most mutatja egy másik arcát, ami számomra ismeretlen. Vagy nem láttam akkor, vagy azóta lett ilyen. Ki tudja?! Nem is érdekel igazán.
2. Megismerni teljességében nem lehet senkit. Még együttlakva sem. Más szituáció, más élethelyzetek más reakciót váltanak ki egy emberből. S nem lehetünk vele a nap 24 órájában – csak extrém helyzetben -, hogy ki- és megismerjük.
3. Javítanék az idézeten: Semmi sem változik gyorsabban, mint a múlt megítélése. A változatlan szerintem felesleges. Gondolom, érthető.
A múlt már a jelenjében sem volt változatlan.
De ezen nem akarok elmolyolni.
Valakinek sikerült egyáltalán levenni a mondanivalót?
Mindenki változik (még a múlt is), és én annyira megváltoztam, hogy teljesen távol érzem magam a múlttól és a volt férj jelenétől.
Hát persze, hogy sikerült levenni a mondanivalót!
De miért derüljön (vagy ne derüljön) ki a hozzászólásból?
Ahogyan múlik az idő, úgy értékeljük át újra és újra a “multat”!
Átértékelni? Hm. Nem tudom, érdemes-e. Vagy csak elég elfogadni: úgy volt és kész?
Vagy elég levonni a konzekvenciát: ezt és ezt tanultam belőle, ezt és ezt kaptam a történtekből?
Jó, akkor nem átértékelni CSAK ÉRTÉKELNI!