Most olvasok egy, bocs, két könyvet arról, hogy az embereknek öt szeretet-nyelve van. Az egyik az érintés.
Pont tegnap este villant be, táncolva az új, kedvenc táncpartneremmel, miért is jó a társastánc. Akiknek az érintés elsődleges szeretet-nyelve, vagy rendesen ki van fejlődve, azok így feltölthetik a szeretet-tankjukat, amennyiben más módon nem tudják (pl. családtagok, párjuk, stb által). Persze, nem elhanyagolható az a szempont is, hogy a zene, a tánc maga ad egy élményt, ami a boldogság érzést fokozza bennük.
Ehhez kapcsolódik egy beszélgetés mondata: “Mikor elkezdtem társastáncolni, boldogan mentem haza, mert a kezeimen éreztem a partnerek kezeinek érintését.” Akitől ez elhangzott, annak az embernek a szeretet-nyelve elsősorban az érintés. Ezt ő maga is tudja, igaz, nem e formában.
Elgondolkoztam, vajon az én elsődleges szeretet-nyelvem mi lehet. Szerintem a minőségi idő. Egy beszélgetés, egy tánc, egy együtt töltött nap, egy sms, egy e-mail, ami csak és kizárólag nekem szól.
Annak az ajándéknak tudok örülni igazán, ami mögött érzem és tudom a kizárólagos figyelmet: utánajárt az ajándékozó, csak velem foglalkozott, amíg az ajándék kigondolása, beszerzése, elkészítése történt. Mert a figyelme, ha nem is közvetlenül, de felém irányult addig.
Azt hiszem, az öt közül egyetlen szeretet-nyelv nincs nálam rendesen kifejlődve: az elismerés. Ritkán – bár mostanában egyre gyakrabban – adok dicséretet, mondok elismerő szavakat másoknak, mert számomra természetes, hogy ők milyen ügyesek, nagyszerűek. Ha én kapok, akkor zavarba jövök, és nem tudok mit kezdeni a szavakkal. Bár vágyom az elismerést, a pozitív visszajelzést, de nem igazán tudom, hogyan reagáljak rájuk, ha meg is kapom őket. Talán nem is fog menni ezen életemben, mindenesetre azon vagyok, hogy legalább én tudjak szívből dicsérni, elismerni, bátorítani.