Kicsit fura érzés rájönni, hogy tetszek valakinek. A héten másodjára akadt össze a tekintetem az övével. Az én részemről abszolút véletlen (nem akaratos) volt az egész. De az ő tekintetén láttam most is és a múltkor is, hogy bizony akarta a szemkontaktust. És egyféle célból: hogy észrevegyem őt, mint férfit. Hát… nem tudom. Valahogy semmi késztetést nem érzek semmilyen szinten, hogy megismerkedjünk személyesen is. Nem a külső miatt – bár úgy sem jön be -, hanem nincs meg a szikra. Vagy valami láthatatlan vonzó erő, ami eddig megvolt a nagy szereleme(i)m és köztem.

Pl. L-val egy pályaudvaron (szeretem a pályaudvarokat  találkoztam először. Egy barátnőm ismerőseként állt ott, és együtt várták, hogy megérkezzünk a tesómmal. Csak arra lettem figyelmes, hogy már messziről engem nézett, és nem a tesómat, akit akkoriban 10-szer több férfi nézett meg, mint engem. Én csak vigyorogtam (csupa udvariasságból, és azon töprengtem, hogy mi a görcsöt bámulhat rajtam. Első látásra engem ő nem kavart fel (32 és fél év alatt olyan csak egy volt nem is olyan régen), szóval kellett egy teljes (négyesben) együtt töltött nap, hogy a következő héten “csak” rá gondoljak, és ne értsem, hogy miért, és hogyan történhetett ez. Csak titokban, mert én nem is tudtam róla. Mármint arról, hogy én szerelmes lettem azon a bizonyos napon. Vagy a másik lehetőség: megéreztem a gondolatait. Tehát ő hamarabb lett szerelmes belém, mint én, és azzal, hogy sokat gondolt rám, beférkőzött a gondolataim és érzéseim közé. Egyébként vele, T-ral és még J-val voltunk nagyon egy hullámhosszon.

Szóval azt hiszem, még mindig így van. Csak jóval kisebb az intenzitás. Nem is bánom, ami őket illeti. Túl problémás esetek. Én meg nem akarok problémákat kreálni, jönnek azok maguktól is, ha akarnak.