Egyszer egy srác (akit a jóbarátomnak hittem, de … kiderült, nem az) azt mondta a feleségének, mikor az hiányolta azt a romantikát az életükből, amiket filmekben is látni, hogy ne akarjon olyat, mert az hülyeség.

Fura érzést hagyott bennem ez a nézete, és így pár év után végképp nem adok neki igazat. Igenis szükség van olyanra. Persze, legyen a maga módján “spontán”, azaz lehet megtervezett is, de úgy, abban az élethelyzetben az természetesnek hat.

Nekem pl. nagyon tetszik ez a filmjelenet. S szívesen képzelem magam a lány helyébe.

De, ha a saját élményeim között turkálok, találok néhány (hirtelen hármat számolok össze) olyan megnyilvánulást az exek részéről, amit én nagyon romantikusnak találtam. Számomra az bizonyította: fontos vagyok neki annyira, hogy azt megtegye. Csak néztem rá(juk), csodálkozó, kerekre nyitott szemekkel, és a meghatottságtól azt sem tudtam, mivel viszonozzam.

Tegnap is hasonlót éreztem, amikor Tőle megkaptam az ajándékot. Nem az átadást találtam romantikusnak, hanem azt, ahogyan az ajándékot beszerezte. Ezzel teljesen levett a lábamról.
Azt meg kell említenem, hogy egy icipicit deja vu érzésem volt…