A fő utca végéről dolga végezetlenül indultam hazafelé. Magam sem tudtam, miért, de átmentem az utca túlsó oldalára. A következő zebránál láttam, hogy egy rokonom tart felém. Mosolyogva üdvözöltem, s vártam, hogy ő is ugyanilyen jókedvvel fogadjon. Egy megjegyzésemre jobban elborult a tekintete, és láttam, nem sok választja el az összeomlástól.
Félrehúztam, és kikérdeztem. Sejtettem, mi az oka a szétesésének, majd elmondta ő is. Ott az utcán igyekeztem lelket önteni belé. Kicsit furán éreztem magam, hiszen jobb lett volna – márcsak a korunk miatt is, illetve az ő szempontjából is -, ha fordítva történik mindez. De aztán arra gondoltam, hogy most két ember beszélget, és a segíteni vágyás volt bennem, semmi más.
Visszagondolva a beszélgetésünkre egy tanulságot tudok levonni, illetve megerősödött bennem az a gondolat: önmagunkban kell erősnek lennünk, önmagunkra szabad építenünk, mert csak magunkra számíthatunk. Nem szabad senkitől sem függnünk: sem lélekben, sem anyagi szinten. Érzéketlenségnek tűnik, de ha önmagunkban vagyunk kiegyensúlyozottak, akkor tudunk a másiknak a legtöbbet adni: szeretetet, szabadságot.
Ha függünk valakitől, akkor ki vagyunk téve az egyensúlytalanságnak, annak, hogy bántson akaratlanul is. És ez sem nekünk, sem a másiknak nem jó.
A Vízöntő-korban pont ezt kell megtanulnunk, elérnünk: önmagunkban legyünk egészek, és így leljünk, találkozzunk a párunkkal, aki szintén a teljesség birtokában van. Így nincs függés, ragaszkodás, a másik korlátozása.