Van néhány blog, amit úgy olvasok, hogy szinte “titokban”. Vagyis nem kommentelek, nem a blogomról kattintok rá, hanem, mondjuk, a blogringen keresztül érem el. Ha nagyon-nagyon titokban szeretném olvasni, elég lenne a rss-linkjét a GReader-embe benyomni.
Jó néhány blogot egyébként is onnan követek nyomon, és csak nagy ritkán (heti egy alkalom) kattintok az eredetire.
Szóval, kedvelem azokat az írásokat, de nem akarom senki orrára kötni, hogy olvasom őket. Tudom, furi megnyilvánulás.
Azt meg sem próbálom (csak néha eszembe jut) felmérni, vajon a blogomnak mekkora az olvasótábora. Az rss-readerek korában ez végképp lehetetlenség.
Néha szeretném, hogy sokan olvassák, azaz népszerű legyen, de ez leginkább hiúság. És tudom, hogy csak rá kellene tennem a figyelmem, és össze is jönne az a sok olvasó.
Viszont akkor meg kényszer lenne rajtam: érdekes és okos dolgokat írjak, legyek szórakoztató, menő, stb. Már így is rengeteg mindent nem írok meg, mert van néhány ismerősöm, akik olvassák a blogot, és miattuk szelektálnom kell a tartalmat: ne bátsam meg, nem rá tartozik, stb. Emiatt néha egész jól alkalmazom a virágnyelvet, vagy az agyon fogalmazást. Ergo: írok is valamit, de abból legfeljebb az tudja kihámozni a valóságomat, aki ismer, mint a tenyerét. Olyan meg nincs.
-Megcsappant az olvasótáborod?
-Megcsappantak régi hűséges olvasóid?
-Gondolod, hogy kihült az érdeklődés az írásaid iránt?
-Mit gondolsz…?
Semmit nem gondolok erről igazán.
Ha egy régi olvasó elkopik, jön helyette másik.
Kihűlt-e?! Nem tudom. Jó páran folyamatosan és elég rég látogatnak.
De azt hiszem, mind ez teljesen természetes.
Megjegyzés: amit a Természet az egyik kezével elvesz, a másik kezével pótolja csak más formában, másként. 🙂
Hmm, a kezével…(?)
Hmm, pl. azzal. 😀
Vagy … izé … 😉