Valamelyik nap megállapítottam, hogy bizony jó magasan lehet a mércém, ha egy adott helyen a körülöttem levő kb. 100 férfiból egyik sem tetszik. Külső alapján. Persze, a külsőt a belső kisugárzás is javítja, no, ez még jobban megnehezítheti a dolgot.

Erre tegnap du. éppen egy (másik) nagy felfedezésemen elmélkedve és felvidulva baktatok, mikor is velem szemben az év eddigi legjobb pasija jött. Természetesen a szemkontaktus megvolt. Kölcsönösen. S rájöttem, van még remény. Hi-hi!

Egyébként J. iránti vonzalmam továbbra is fennállNA, ha LENNE értelme. Mivel a jelen helyzet alapján megítélve semmi sem indokolja, hogy így legyen, ezért azt kívántam vasárnap este, hogy ne jusson eszembe, és ha mégis, akkor ne kavarjon fel az emléke. Így teljesüljön minden vágyam!

Azt vettem észre, hogy ha “gondolatban” ráhangolódom egyes, szívemnek kedves emberekre (nem kell, hogy jelen legyenek), akkor megérzem, hogy mire van szükségük, mi hiányzik az életükből. Fura egy érzés. És tudom, hogy nem mondhatom el nekik, ezt ők vagy nagyon jól tudják, vagy nekik kell rájönniük. Én csak annyit tehetek, hogy …. Ezt nem írom le, mert akkor lehet, hogy legközelebb nem működik.

——————–

Hogy tovább fárasszam verseimmel a népet, itt egy újabb (1994. március 4.):

Szabadulás

Feküdtem.
Lebegtem.
Repültem.

Éjszaka van.
Kérlek, adj világosságot
Mind kinn, mind idebenn.

A lelkemben.
A fény majd nyugtot hoz,
S újra szállhatok.